A    chapter 3  z eső ma sem kerülte el a várost, már órák óta nem is mozdultak a helyükről és csak úgy  ömlött az összes felhőből a csapadék, teljesen eláztatva az ősi kövekkel kirakott utcákat. A legfiatalabb helyi vámpír, Harry Sewel, unottan üldögél a városka egyik kávézójában és egyre csak kifelé bámul a térre. Az átlagos ember azt hihetné, hogy vár valakit, de erről szó sincs. Sötét szemeit a város alapítójának impozáns szobrán nyugtatja, szinte megszámolva a bronzalakon lecsorduló cseppeket, majd hangosan horkant egyet, visszagondolva az első polgármesterre. Minden lében kanál, okoskodó és fukar ember volt. A szobor készítője félt tőle, esetleg jóindulatú, vagy épp olyan talpnyaló volt, mint maga az alapítóatya, mivel a szobor barátságos mosollyal köszönti a városiakat minden egyes reggel, bár méltóságán a rajta fészkelő verébpár csorbát ejtett. Az utca másik oldaláról Miss Lucas reménykedő pillantásokat vet felé, de természetesen ez őt a legkevésbé sem érdekli. Bármelyik halandó nőt megszerezhetné a városban, ha olyan kedve lenne, de a természet felettiek már másik kategóriába tartoznak. Kifinomultabb érzékeik és gondolkodásmódjuk van, így csak a nagyon kezdők esnek bele a csapdájába. Már emberként is könnyen elcsábította a hölgyeket sármjával és modorával, de egyetlen lány szívét sem akkor, sem most nem tudta felmelegíteni irányába. Tegyék meg tétjeiket, hölgyeim és uraim! A viccet félretéve, nem érdemes találgatniuk… igazán egyértelmű, hogy ki az a személy. Isabella Chamberlain mindig is idegenkedett Harrytől, a sors különös fintoraként azonban a szüleik pont őket rendelték el egymásnak. Mindkét fél nagy bánatára… Bella Harryhez nem akart hozzámenni, Harry pedig általánosságban véve nem akarta igába hajtani a fejét. A szülőket persze ez a legkevésbé sem hatotta meg, igyekeztek minél előnyösebb házasságot kötni, hogy többet ne fájjon a fejük a gyerekek miatt. Egy kis idő után a fiatalok elfogadták a kényszerhelyzetet és elkezdtek megbarátkozni a gondolattal és egymással is. Aztán egy nap Belle teljesen váratlanul eltűnt… Majd három év múlva, mintha mi sem történt volna, visszatért új ereje birtokában. - Ha mozognál is, kevésbé lennél feltűnő… - ül le mellé Liam. - Hogy telt az estéd? – fordul felé Harold. - Eseménytelenül! – vigyorodik el. – És a tied? - Szintén! Fel kéne rázni a helyet! – ásít egyet látványosan. És mintha az Úr nézett volna le a két férfira, a térre begördül egy fekete hintó. Az ajtaja lassan, nyikorogva kitárul és elő lép belőle egy hófehér bőrű, szőke hajú nő. Szinte úgy tűnik, mintha vízen járna hosszú barack színű ruhájában. Liam és Harry megbabonázva bámulnak rá, nem is tudván, hogy mennyi gonddal járhat egy új hölgy érkezése a városba. Eközben a tér egyik legeldugottabb részén, Belle, Cassandra, Rosemary és Charlotte összehúzott szemmel vizslatják az új jövevényt a gyógyszertár ajtajából.   - Nekem ez nem tetszik… - morogja Cass, majd felhorkant, amikor a két fiú felpattan üdvözölni a nőt. - Nekem sem, de úgy látom ők nem így vannak ezzel… - lép vissza a boltjába Belle, hogy kiszolgálja az egyik idős hölgyet. - De hát az akkor sem járja, hogy a vőlegényeddel incselkedjen! – háborodik fel Charlotte. - Légy szíves, mondd még hangosabban, hátha Mr. Willis nem hallotta a túloldalon! – bök a boszorkány a zöldséges üzlet felé. – És már amúgy sem a vőlegényem, az volt már vagy háromszáz éve! – fakad ki, mire a többiek ijedten pislognak az öregasszonyra. – Ne aggódjatok, nem nagyon hall… VISZLÁT, MRS. RUTHFORD! – búcsúzik el tőle hangosan, majd kitámogatja az ajtón. - Képzeljétek el, hogy… hoppá! – viharzik be a boltba Aliyah, majdnem eltarolva Belle-t. – Na, szóval láttátok már az új nőt? Iszonyatosan magas! - És szép… - sóhajt Charlotte. - Azért annyira nem… - morog Rosie, majd lassan elkezdi felvenni az ismeretlen nő alakját. - Normális vagy? – kiált fel Belle és reflexszerűen suhint egyet, mire a kirakat függönyei összehúzódnak félhomályba borítva a szobát. – Mit csinálsz, ha meglát közben valaki?  - Megkérlek téged, hogy felejtesd el vele! – nevet rám, már saját alakjában. - Mi van itt? – hallanak egy hangot valahonnét a függöny mögül. Nemsokára Anne, a vadász alakja tűnik elő, szokásához híven szitkozódva. – Ki ez ott kint? – kérdi, mikor végre megszabadul a portól és függönytől. - Nem tudjuk… - néz ki az utcára Belle. Legnagyobb meglepetésére a szőke nő megfordul, gúnyosan rámosolyodik, majd sárgán felcsillan a szeme. Boszorkányunk ijedten berántja a függönyt és hátrább lép az kirakat üvegétől. - Mi az? Mr. Willis megint rád mosolygott? – vigyorog Charlotte. - Nem ő! – suttogja vissza a vörös hajú, majd a kisszoba felé int, amit laboratórium szerűségnek használ, jelezve, hogy menjenek be. Ahogy beérnek becsapja maga mögött az ajtót. – Créachta! – teszi rá a kilincsre a kezét, mire az zölden felizzik. – Sárgán világított a szeme! – fordul Anne-hez. – Ez tudod mit jelent… - Várj… csak nem? Hogy az a… - káromkodja újra el magát a másik, majd megigazítja hátára kötött kardját.  – Biztos vagy benne? - Még nem, de ha… - kezdené, mikor Cass felkiált: - Na, álljunk csak meg! Ti mi a fenéről beszéltek? - A nőről. Sárgán fénylett a szeme, amikor rám nézett… Először úgy kétszáz éve találkoztunk ilyennel, akkor még csak én és Anne voltunk itt. Ritkán lehet velük találkozni, de akkor nem véletlenül jönnek az adott helyre a férgek... és erősen él bennem a gyanú, hogy ez a lány egy közülük… - De kik közül? – kérdi unottan Aliyah. - Fúriák… - vágja rá egyszerre Anne és Belle. - De nem könnyű legyőzni őket… Le kell csapni a fejüket a nyakukról egy kristályból készült, meg valamilyen méreggel átitatott karddal… - ecseteli tovább Anne. - Ezüst ürömből… - szúrja közbe Belle. - Az mindegy! - Egyáltalán nem az! Ezüst üröm a hegy tetején nő! De ne döntsünk elhamarkodottan… először bizonyosodjunk meg róla, hogy tényleg fúria-e! – indítványozza a boszorkány. - Akkor nincs más hátra, mint üdvözölni az új városlakót! – pattan le Charlotte az asztalról és megindul az ajtó felé, amit Belle már készségesen kinyitott, majd mindannyian kilépnek Windermere főterének forgatagába…

Fúriák